Amikor az ember azt hinné, hogy már minden rendben, hátradőlhet és élvezheti a napsütést valamint a munkája gyümölcsét, akkor mindig jön valami ami nem hagyja pihenni és újból útnak indítja. Velünk sincs ez másképpen, apukám hazafelé (Magyarország) tartott kedves vendégeinkkel, amikor elkezdett csörögni a telefon. Gondoltuk, hogy a vonal végéről nem jó hírt hallunk, sejtésünk be is igazolódott, apuék lerobbantak Görögországban. Tessék, aznap délutánra is jutott egy nagy feladat, trélert kell találni aki visszahozza a kocsit és minket Albániába, hiszen nekünk a másik kocsinkat ki kellett vinni Görögországba, hogy apuék haza tudjanak menni. Hát igen…ez nem kis szervezést igényel, s mind ezt lebonyolítani potom két-három óra alatt nem kis teljesítmény. Hát szedtük is magunkat, elindultunk minden barátunkhoz, hogy hátha valakinek az ismerősének az ismerőse vagy annak az ismerőse segít nekünk… De semmi!
Átrohanva a városon kerestünk autószervizeket, találtunk is, de ott közölték, hogy hát a dolog nem ilyen egyszerű mert az albán autómentősöknek nincsen jogosultsága átmenni Görögországba . Na ez már nekünk sokat látott szőke nőknek is sok(k) volt és az időből is kifutottunk, most már mindenképpen el kellett indulnunk, hogy ne vesztegeljenek tovább abban az isten háta mögötti kis faluban.
A mentőötlet az volt, hogy fogunk valakit aki kijön velünk külön kocsival majd visszahoz minket, de erre sem találtunk megoldást mert ilyen hamar egy embert sem tudtunk szerezni. Mindenki nagyon kedves volt és telefonált,hogy valami módon megoldást találjuk, de sajnos a B terv is kútba esett. Így esett, hogy mi hárman szőke ciklonok célba vettük Görögországot, hogy nem csak az autót adjuk át apunak, hanem mi is hazajöjjünk vele Magyarországra.
Evvel nem is lett volna baj, de a következő probléma akkor jött, amikor a görög határon közölték velünk, hogy este tízkor bezártak és csak másnap reggel nyitnak ki. Ez volt a hab a tortán, a pont az i-n, vagy papucs orrán pamutbojt… Ebben a pillanatban már annyira elszakadt a cérna, hogy elhatároztam, egy életem egy halálom én most akkor is átjutok ezen a határon. Elővettem hát kedvesebbik énem és nagy boci szemekkel előadtam, hogy minket apukám nagyon vár és most ne kelljen itt vesztegelni, olyan hosszú volt ez a nap… Szerencsémre vagy a határőrök kedvességének köszönhetően átengedtek Görögországba!
Én megígértem nekik, hogy nem felejtkezem el megírni ezt! Tartom a szavam, szóval most innen Magyarországról hatalmas köszönet azoknak a határőr uraknak akik átengedett minket és talán nem is tudják, de evvel az én szememben Ők lettek a nap hősei!
Ui.: Pénteken már megyek is vissza az én drága balkáni országomba!
Írta: Szabó Franciska